Eszterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére
(Beütött a biznisz, végre lehetett egy ki pénzt keresni, úgyhogy nem írtam, de azért olvastam. Aztán majd meglátjuk, hogy a következő poszt mikor jön.)
Mindenki tud focizni. Aki nem az csajnak számít (még akkor is ha biológiailag nem az). Persze a fociban vannak fokozatok, kasztok. A geci főnökök például tipikusan azokból a srácokból lesznek, akiket annak idején a dühöngős meccseken a csapatkapitányok mindig utoljára hagytak. Majd amikor meglátták, hogy ő maradt, akkor sunyi módon hátra pillantva, mintha felmérnék a csapatukat, nagyvonalúan átadják a másinak. Legyen veletek, mi úgyis erősebbek vagyunk. Jó ez talán túlzás, de amikor volt főnököm, és valahogy focizásra került a sor, akkor kiderült, hogy milyen léket vágtak ezek az osztozkodások a lelkén gyerekkorában. A játszóteres meccseken én általában az első néhány tuti spíler után elkeltem. A fizikai adottságaim, vagy a lövőerőm ugyan nem emeltek ki, de béna sem voltam. Aki engem húzott, megbízható játékost kapott, nem voltak túl jó meccseim, de nagyon gyengék sem. Ráadásul egyszer, amikor még 9-10 éves tökmag voltam, akkor én voltam a szerencsemalac. Az elején ment a vita, hogy kivel legyek, aztán elhangzott a legyen veletek bűvös mondat. Azon a meccsen az ellenfél csk-ját bebőröztem, aztán valahogy véletlenül rúgtam egy bődületes gólt. Mondanom sem kell, utoljára voltam szerencsemalac.
Ami sportpályafutásomat illeti, megpróbálkoztam. Nem vittem annyira, mint Eszterházy, de serdülő II-ben megyei bajnokok voltunk. Igaz, ahogy Andris mondta, mi voltunk a forever backupok (ő angolos volt, és állandóan jött ilyen felvágós dumákkal). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Csaba bá, az edző szíve szerint inkább 10 emberrel játszott volna, ha sok volt a sérült, mint Andrissal vagy velem. De taktikai cserének nagyon jók voltunk. Hányszor futottunk be lassított felvételként a 89. vagy a 90. percben…
Érdekes, hogy egyszer esett meg a szíve rajtam, az pedig pontot is tett a focista pályafutásomra. Az említett bajnoki cím idején az utolsó fordulóban már tét nélkül léptünk pályára, és a szünetben 3-0-ra mentünk. Meleg is volt, a többiek meg nem akartak az esti buli előtt nagyon kifáradni, és szóltak az edzőnek, hogy küldjön már be minket Andrissal. A második félidő elején kissé megrészegülve a kapott játékpercektől a félpályánál elkezdtem cselezni, és egy finom köténnyel elmentem az ellenfél kőkemény játékosa mellett. Rosszul esett a srácnak, és odaszólt, hogy ezt még egyszer ne! Az 53. percben aztán gondoltam, ha a bőrözést ne, akkor valami mást. Csináltam egy bicikli cselt. De nem olyan ronaldinhós megtekerem a bokámmal, meg még vissza is húzom a labdát típusút. Egy frászt, egy szimpla parasztos lábat átforgatom a labda felettit. A következő pillanatban beletalpalt a srác a térdembe. Égtelen mázlim volt, nem tört szét a térdem, de két hétig nem nagyon tudtam járni. Én meg köszöntem szépen, szögre akasztottam a stoplist, csak hogy olyan irodalmi legyek, vagy mi.
Szóval ilyen előzmények után örültem, hogy Imola ezzel könyvvel dobott meg. Gyakorlatilag egy jó kis sztorizós könyvet írt Eszterházy, oly módon, hogy a történeteket faszán összefűzte. Meg ha már a kiadója volt olyan szíves, és fizette neki az utazást, akkor furikázott kicsit. Vannak benne kifejezetten szórakoztató sztorik, meg olyan kárörvendős rész, hogy milyen lúzer volt Heidi Klum kapcsán. Aki focizott (és most a magam, magunkfajtára gondolok) az egy-egy történet erejéig biztos magára ismer. Aki meg nem, az kap egy rövid, és szórakoztató könyvet, vagyis duplán jól jár . A csajoknak meg nem tudok mit mondani…
A könyv kapcsán még eszembe jutott két sztori.
Az egyik, hogy egy ideig felettünk laktak a harmadikon Ancsiék. Ő és a bátya Krisztián a nagymamájukat valamiért Naninak hívták. Elképzeltem, ahogy az öregasszony lobogó ősz hajával elfut a jobb szélen, beadja Rooneynak, ő meg bevágja. Aztán a következő percben jön, Vinny Jonnes, felrúgja Nanit, és mehetünk Ancsival a kórházba látogatni a mamát.
A mási történet valódi, bár talán amolyan városi legendának tűnhet. Bence, aki az egyik legjobb barátom kicsit tovább vitte a focipályákon mint én. Eszterházyhoz hasonlóan végül megye kettőben nyomta (EP meg a BLASZ-ban). Bencéről tudni kell, hogy annak ellenére, hogy nagyon okos srác, iszonyatosan öntörvényű, ha sérelem éri (vagy azt gondolja, hogy neki van igaza), fellép nem törődve a következményekkel. Ja és százhetvenegy-két centi. A meccsen elment a szélen, mire az ellenfél védője hátulról utána rúgott. Ő meg felpattant, és fellökte a csávót. A következő pillanatban, előbb egy sörösüveg repült felé, majd az italt néhány másodperccel korábban fogyasztó egyén rohant a pályára, és ütni kezdte Bencét. Miközben a másik 20 néző is felé rohant. Ő meg simán leállt bunyózni a csávóval, majd amikor elvonszolták az ellenfél játékosai a nézőt, akkor fennhangon megkérdezte, ki akar még verekedni. Végül elkezdtek rajta röhögni, a bíró meg kiállította, így "életben maradt".
